2019. november 21., csütörtök

Harmadik nap



„00:00 előtörő emlékek" 

Ahogy hazafelé igyekeztem - persze nem nagy sietséggel - , a zene egyre csak bömbölt a fülemben. Próbáltam a várost nézni, a fákat ahogy hullanak a levelek és érezni a természet illatát, amit a friss zápornak köszönhetünk. Hiába esett egyszerűen nem lehetett a szerelmeseket szétrobbantani egy pár esőcseppel sem, hiszen olyan sülve - főve együtt lődörögtek a városban, mintha Február lenne. Pedig nem Februárt írunk, hanem Októbert. Így a mai utam során ez alatt a fél órás táv alatt, ez a pár volt a harmadik szerelmes és nyájas banda, akikkel találkoztam. Régebben nem különösen foglalkoztam velük, nem mintha nem érdekeltek volna, de egyáltalán nem idegesítettek. Anno legyőztem annyival a gondolataimat, hogy akivel szétmentem nem volt hozzám való és kész. Most viszont úgy éreztem menten felrobbanok, hiszen én mindent megtettem ami tőlem tellett ezért az egészért és még rosszul is érzem magam a végkifejletért. Holott Nátániel röhög a markában, hogy ott tart ez az egész, ahol. Ő elvan az olcsó könnyen kapható nőivel, én meg lassan a padlón kuporodva az olcsó borokkal és a Marlboro cigikkel töltöm az estéimet. Szemét egy helyzet. 
Lassan belépek az otthonunk ajtaján , igyekszem a legcsendesebben belépni, hogy megelőzzem a kellemetlen kérdéseket, miszerint: Mi történt velem ma a suliban? Hol voltál? Hogy vagy? Mikor jön át valamelyik kedves kis barátod?
Elmúltam  tizennyolc éves, mégis néha úgy számon kérnek, akár egy öt evést, máskor meg le se tojnak. Ki érti a szülőket? Tegnap le se tojták miről beszélek, ma meg tűkön ülnek mi volt velem. Fordított logika, fene belé..
- Jól vagyok, köszi a kérdést. Semmi nem történt ma, ami említésre méltó.. Vagyis - húzom el ezt a vagyis szót, és oda megyek az öregemhez, majd adok neki egy hatalmas ölelést. Ezt mindenki kémlelni kezdi, hisz nem vagyunk nagy ölelkezős - puszi osztos család. Karácsonykor esetleg születésnapon egy puszi, meg egy ölelés és ennyi. Körülnézek és mindenki engem néz, így hát folytatom.  - Loretta egyik haverja az-az új cserediák Halloween-i bulit tart és mindenki ott lesz. Szeretnék én is elmenni.
- Kik lesznek ott egészen pontosan? - teszi fel Johanna a kérdést , amiről lerí az a legfontosabb kikkel is lógok valójában, mert akiről akár egy rossz szót is hallott, akkor ki van csukva a buli gondolata is. Mit mondhatnék ez az anyák dolga? Ez a görcsös és félelemmel teli aggódás, féltés. Pedig ha tudná nem kell kétszer kérni, hogy rosszban sántikáljak besétálok én magam a rosszba.
- Ott lesznek páran a diák tanácsból, az osztályból mi ketten, meg pár másik sulis is - válaszolom. 
- És az - az aranyos kislány, aki régen itt járt nem megy? Hogy is hívják? - teszi fel a kérdést a húgom, mire elkuncogom magam. Kislány, mikor valójában nem más a kicsi, hanem ő. 
- Dalmának hívják - felelem. - Nem, nem lesz ott. Valami új egészségügyis tárgyra ad le kis prezentációt, mivel kell a plusz jó pont az ötösért, hogy felvegyék az egyetemre. 
Dalma teljes nevén Jakab Dalma nagyon jó barátnőm volt régen, nagyon sokat lógtunk együtt. Ő eltervezte, hogy ő lesz a város legjobb sebésznője , én meg majd az ő fősulit végzett szakápolója. Minden kis számítása velem kapcsolatban kútba futott, mivel nyáron igazán eltávolodtunk egymástól. Dalci másokkal kezdett el lógni, én Lorettával, ha pedig Lo - val voltam került. Különösebb képen nem kedvelte Lorettát, gondolom azt hitte miatta kezdtem el cigizni, bulizni és egyebek. A Nátániellel való kapcsolatomról is mástól hallott és nem tőlem. Fontos volt nekem Dalma, mert nagyon sok mindent meg tudtunk beszélni, tudta milyen nekem otthon, mit szeretnék elérni és mire vagyok képes. Sok jó emlékem van vele, illetve rossz is, ezek ellenére hiányzott mind. Akárhányszor odamentem a suli kezdés óta, hogy beszéljek vele nem igazán volt rám ideje. Úgy éreztem nyűg lennék a nyakára, hiszen így is sok terhet cipelt. Így hát egészen Október eleje óta nem kezdeményeztem beszélgetést. Minden nap bementem az osztályterembe egy nagy : Sziasztok - kal, majd lettem a seggem a helyemre, egy-két eüs órán ámultam Dalci tudásán és elkönyveltem, hogy biztos bejut az egyetemre és ennyi.
- Példát vehetnél arról a kislányról - sápítozza anyukám - Az anyukája nagyon beteg, ő viszi a háztartást  a testvére és az apja pedig csak nagy ritkán segítenek be neki.
Legszívesebben az orrom alatt visszamormognék valamit, de tudom nem segítenék most a helyzetemen így egy szót sem szólok.
- Hagyd már Johanna - csitítja apám az asztalnál ülve, majd szájához veszi a poharát és lehúz egy kortyot a szódájából. - Babett ezt még átgondoljuk. Mit mondtál mikor is lesz?
- Két hét múlva.
- Akkor még van rá két heted. Ha viselkedsz elmehetsz - feleli apám, mire én egy nagy vigyorral jelzem örömömet. Anyám pedig a háttérben totál vörös fejjel apámra néz, azzal a már jól megszokott "Jácint te halott ember vagy"  nézésével. Johanna már csak ilyen utálja, ha a feje felett apa eltalál valamit. Ha rólam van szó az esetek 80%-ban nem engednének  sehova (legtöbb délutáni kimenőmről ezért nem tudnak), de ha a húgomról van szó akkor más a fekvés. 
- Köszönöm - megfogom a fogas előtt ledobott iskolai cuccomat és felvánszorgok a lépcsőn egészen a szobámig.
×××

Az elmúlt két hét alatt próbáltam úgy viselkedni, akár egy minta gyerek. Persze nem volt nehéz, sose szóltam vissza és mindig rendet hagytam magam után, ennyi volt a feladatom. Ez a visszaszólás dolog volt a legnehezebb részemről, anyám minden féle kattantságot kitalált (többek között: sál kötögetés, szülői munka-közösség elnőkségi feladatai, szalagavató mizéria és a többi) , amikre egy rossz szavam nem lehetett, pedig gyakran már súrolták a tűrőképességem határát. 
Az utolsó hét közepén kezdtünk el gondolkozni Lorettával minek is öltözzünk be. Nem nagy kedvem volt beöltözgetni, se sminkelni, de mit tehetnék hiszen erről szól a buli. 
- Szerintem öltözz be valami vagánynak - kezdi Loretta, én pedig a szekrényemben turkálok tovább a földrajz atlaszom után kutatva. - Mondjuk legyél te a Paramore énekesnője, Hailey Williams. 
- Persze és egyből fessem be a hajam vörösre - kuncogóm. - Még belegondolni is vicc. Gondoljuk csak át elmegyek befestett veres hajjal, majd hazaérek éjfél után és anyámék másnap meglátják a hajam. Szerinted melyikünk lenne a legboldogabb  ember a Föld kerekén?
Loretta nevetni kezdett, ahogy elképzelte azt miszerint másnap reggel félig bódult állapotban Johanna kiabálását hallgatom, a fejem pedig épp szétesni készül.
- Na jó ez viccnek elment . Akkor majd kitalálunk mást. 
Lassú léptek kopogása hallatszott az iskola padlózatán, Loretta pedig nem szólt egy szót sem. Csendben nézett, én pedig nem tudtam kitalálni egyszeriben miért lett ilyen hallgatag.
- Sziasztok - köszönt egy már jól ismert édesded hang, , meglepettségemben becsuktam a szekrényem ajtaját, majd megfordultam.


to be continued.

×××

Sziasztok!
Tegnap tettem ki Wattpedre ezt a részt és ma ide. Direkt így mivel mostanában mindenhol a Wattped az úr ( bár én még mindig a bloggert szeretem). Remélem elnyeri majd ez a fejezet a tetszéseteket. A következőben valami újjal is készülök, egy kis meglepivel. Köszönöm szépen az elöző fejezetnél kapott visszajelzéseket. Ha pedig elolvastátok és nyomot hagytok magatok után, azt is köszönöm. 
Szép napot kíván:
Cat 

2019. november 17., vasárnap

Második nap



„Semmi
sem gyötör minket annyira, mint amit nem mondunk ki.”
War of change


A Marlboro cigi szépen füstölt s én egyre csak szívtam, akár egy rossz függő. Nem akartam mást csak, hogy enyhüljenek az érzéseim a srác iránt. Az iránt a srác iránt, aki a világot jelentette számomra egy egész nyáron keresztül. A nyár ami megváltoztatott mindent számomra. Egy ideig nem szóltunk egymáshoz, csak szívtuk a cigarettáinkat, néha elkaptam Loretta tekintetét ami aggódással volt megtelve, ekkor rá mosolyogtam, ő pedig vissza.
- Tudod te sosem voltál ilyen - kezdte. - Sose okoztál volna csalódást senkinek, a világon nem bántottál volna senkit, de ma..
- Kit bántottam meg?
- Engem - mondta s elcsuklott a hangja.
- Ezt most nem értem.
- Tudod mindig azt gondoltam te meg a húgod vagytok a minta gyerekek, de már látom, hogy ez nem igaz. Te is hibázol és ez most bánt. Mert nem ilyen vagy.
- Ó, dehogyis nem - mosolygom és egy újabb szál cigit veszek az ajkaim közé, a táskámból pedig előkapom a fél literes kis megyborral teli flaskát a mélyéből. Még reggel rejtettem el, szinte sejtettem, hogy itt a Szigeten kötünk ki. Ahogy azt is hogy ma ki fogom sírni magam Lo-nak, ő pedig rájön mennyire nem vagyok az a kemény lány akinek mutatom magam. Otthon egyszerű eljátszanom, hiszen ha észre is veszik mennyire nem bírom ezt az egészet nem szólnak hozzám, hagyják had tomboljam ki magam a zenelejátszom és a kis szobám magányában. Vagy éppen a gitárommal a kezemben, amit még anno a keresztapám vett nekem s tanított meg használni.
- Tudod sok mindent elmondhatsz magadról, de azt nem, hogy rossz ember vagy. Egy ember se tudna úgy sírni másokért, mint te. Egy ember se szereti úgy az életet, mint te s senki se követi úgy a szabályokat, ahogy te, félve a következményektől, ha megszegné azokat. Most megbántottak, csúnyán.. Nagyon csúnyán, de jobb lesz.. Idővel.
- És mégis mikor? Mennyi idővel? Két - három év múlva vagy pár nap esetleg hónap múlva?!
- Tudod Babett baba ezt senki se tudja. Én sem. Az biztos, hogy lesz nála százszor jobb.
- Nem akarom, ahogy szerelmes se akarok lenni soha többé - kezdek el pityeregni, közben pedig le húzok a megybórból eggyel, majd barátnőm felé nyújtom, aki elfogadja - Csak bulizni akarok, valami jó kis házibulit csupa új tagokkal, zúzós zenével, műanyag poharakkal amik tele vannak szeszes itallal, füsttel teli nagy szobában, csupa új arccal, akik nem szánnak emiatt az egész miatt. Amit ketten szúrtunk el.
- Ami ezt a bulit illeti lesz egy a jövőben, pontosan két hét múlva, amire én is hivatalos vagyok. A zúzás nem teljesen lesz meg, főleg nem ilyen zúzás, mint ez a szám a telefonodon, aminek tököm tudja, mi a neve.. De lesznek új alakok számodra, és számomra is.
- Vigyél el, kérlek - visítozom, akár egy tengeri malacka.
- Majd eldobom SMS-ben, hogy mit válaszol nekem a tag, aki szervezi, hogy jöhetsz - e.
- Mi? Nem ismered az illetőt, hogy le 'tag' - zod? - csodálkozom.
- Tudod engem is csak véletlen csoda folytán ajánlottak be, mivel annyian ismernek. Ez a srác pedig egy új cserediák és ez amolyan ismerkedős buli.
- Értem már.
- Majd megírom neked üzenetben mit szóltak ehhez, meg mikor megyek érted. Bár ha rajtam múlna kérdezés nélkül vinnélek. Elegem van abból a sok hülye, zűrös alakból akikkel lógtam régebben - előkap egy szál cigit és meggyújtja, olyan nemes kecsességgel, mint még senki. Szerettem volna olyan lenni, mint Lo. Olyan erősnek, határozottnak és jó emberismerőnek lenni. Habár tudtam Loretta sem volt mindig ilyen. A szülei elváltak, az anyja lemondott róla, az apja meg az alkoholba menekült. Neki meg maradt az önsajnálat, a cigi, a bandázás, a hajfestés, piercingek, a lázadás. Régen lázadott minden és mindenki ellen, olyan volt akár egy hókirálynő, én mégis akkor szerettem meg s azóta lett a legjobb barátnőm.
- Köszönöm - mondom s ránézem, majd újból húzóra iszom.
- Mégis mit? - sejtelmesen rám nézett, majd mosolyra húzta a száját.
Tudta : rosszban sántikálok, viszont akármilyen rosszat akarok is tenni, ő mindig velem lesz - és én ezt pontosan jól tudom-.
Talán még fél órát beszélgettünk a Szigeten, majd elindulunk haza. Talpunk alatt a levelek recsegése hallatszódik, miket az őszi szél lefújt a fákról. Egyáltalán nem siettem haza, féltek milyen újabb rémes tervvel áll anyám elő, amivel ismét nővelhetnénk én is és a húgom is az iskolai tekintéjünket. A suliban nem voltam sose valami híres diák, sőt igyekezek ezt el kerülni, de mióta Lorettáékkal lógok azóta minden más. Egyre többen ismernek, köszönnek rám, a fiúk elhivnának randira - persze ez mindig kudarcba fullad, mivel Lo elküldi őket a fenébe. Mindegyik csupa zűrös alak, akik egy éjszakás randit akar, ő pedig úgy gondolja túl jó vagyok hozzájuk-. Mikor beérünk a város közepére ismét megcsap minket a jól megszokott városi szag és a zajok, hihetetlen alig mentünk pár kilométert és az erdőben mennyivel másabb, tisztább illatok és hangtalanság volt a Szigeten, mint itt bent. A belvárostól pár utcára lakik a Majoros család, egy hatalmas kertes házban. A ház vöröses színű, két emeletes, amolyan puccosnak mondhatnánk. Nem felsőbb osztály kategória, Lolitta apja mégis elég jól keres az átlag magyar fizetésekhez képest. Nem véletlen, hisz ügyvéd.
Elkisérem egészen a kapujukig majd megölelem és búcsút intek neki. Úti célul pedig a saját kis házunkat veszem, amit egész kiskorom óta szeretek, ámbár mostanában csak a szobámat részesítem előnyben.
Alig fél órás utamnak köszönhetően útitársam a telefonom és a fülhallgatóm, amin nagy hangerővel szól a War of change a Thousand Foot Krutch - tól.
,, Ez több mint amit el tudok viselni,
Hamarosan minden megváltozik.''
Vajon tudnék valamit változtatni az életemen? Hogy tudnám elfelejteni Nátánielt? Talán ha tönkretenném magam, akkor már észrevenne engem is úgy mint azokat a lányokat, akiket akkor nézegetett, mikor engem nem kaphatott meg?
Fejbe vágom magam a kezemmel, és egy dolog jut eszembe : Olyan ostoba és naiv vagyok.
Soha többet nem akarok ilyen lenni, ahogy soha többet nem fogok korlátokat szabni magamnak. Igenis elfogok menni abba a Halloweeni buliba és jól fogom érezni magam Nat nélkül is.
To be continued

 ×××
 Hy there! Az utóbbi pár évben jól eltűntem, valójában nagyon nem is voltam aktív itt bloggeron se wattpeden.. Szó ami szó erre nem igazán tudnék választ adni miért. Az igazság az, hogy nagyon sok történet ötletem volt, csak nem voltam elég kitartó vagy abba, hogy belekezdjek, vagy épp az end be. Lényeg a lényeg, hogy ez a rész már kikerült a napokban a Wattped-re (mivel a napokban fejeztem be) és gondoltam ide is kiteszem, hátha valaki aki itt feliratkozott wattpeden nem szokott fent lenni. Nagyon az elején vagyok ennek a történetnek, akár pár éve, de igyekszem mindent részletesen, nem a valóságtól elrugaszkodottan írni. Régen is szerettem ennek a történetet maga a gondolatát, hogy ez az Én történetem, az én kicsiny agyam szüleménye (akár milyen beteg is) és szeretném befejezni jól. Szóval kiteszem most ide ezt a részt, remélve lesz akit még érdekel és igyekszem legkésőbb két hét múlva posztolni a harmadik részt. 
Addig is, ha bárki látta és olvasta nyomot hagyva maga után azt megköszönöm.
Hatalmas köszönet és szép napot : C. 

2017. december 4., hétfő

Helyzetjelentés

Sziasztok! 


Iszonyatosan rég írtam már ide, azóta a  Átírásnak nevezett kis poszt óta. Sokat ötleteltem mi is legyen a bloggal. Bezárjam, ne zárjam? Érdekel ez a sztori valakit? Egyáltalán elég érdekes ez a
történet annyira, mint amennyire azt én az elején elgondoltam? Tudom - e ÉN jól megírni ezt?
Végül akárhányszor megnézem ezt a blogom nincs szívem kitörölni. Mindig akad olyan pont az életemben, hogy letudjam majd írni a főhősnő sorait, habár a droggal kapcsolatos részeket nem. A lelki állapotom mindig adott hozzá, de infóim nincsenek. Viszont! Épp ezért döntöttem úgy, hogy utána keresek és kutatok, s mivel szeretném ezt a sztorit jól elkezdeni és jól lezárni - ami ironikus mert, hát na.. -  minden tőlem telhetőt megteszek, hogy jól és hitelesen leírjam nektek a mára már új névre keresztelt Lovászi Babett nevű főhősnőnket.
Természetesen új szereplők lettek, új nevekkel, a történet alap ötlete is gazdagodott -remélem tetszeni fog majd - és az én meglátásom is visszatért, miszerint ki kellene tartanom egy blog mellett amit be is fejezek.
Szóval remélhetőleg a téli szünet folyamán elhoznám nektek az újra alkotott Első napot, amit Babett átélt Nátániel nélkül. Remélem továbbra is velem tartotok és még sokkal-sokkal több ember érdeklődését felkelti a Tökéletes öngyilkosság és velem illetve Babettel tartotok majd.
Addig is köszönöm azoknak akik elolvasták ezt a kis posztom, a még mindig meglévő 7 olvasómnak és mindenkinek akik majd a későbbiekben bármiféle úton módon ösztönözni fognak, hogy ne adjam fel az írást.

Továbbra is ölel titeket, 
Cat 
(aki nem nyávog, de még mindig sokat beszél)

2016. november 6., vasárnap

Átírás

Sziasztok!

Egy ideig még nem lesz új rész mert fogalmam sincs mit is írjak, és mert át szeretném írni az előző részeket. Ne haragudjatok. :/

Tudom dög vagyok, de azért ölellek titeket:

xxC.

2016. március 26., szombat

Első nap

"Hosszú a sztorim, nem ma kezdődött, 
Nézd meg hol vagyunk ma, el se hinnéd
 El se hinnéd, amin átmentem, 
Ma már nem hat meg semmi: felnőttem."


 Anno elhittem mindent. Kiskoromban a húsvéti nyuszit, a Mikulást, a Jézuskát az angyalokat és még az ágy alatt rejtőző szellem létezésében sem kételkedtem. Egészen máig. Mára már megtanultam, hogy a kis tojásokat amikre vadásztunk anno a húgommal mind anyáék rejtették el, a Mikulás helyett anya és apa hozta a csomagot és virgácsot.  Angyalok és Jézuska? Jézus biztos létezik, én nem tudhatom. Benne annyira nem kételkedem, hisz anyukám túlélt egy elfuserált műtétet, de abban igen, hogy nem tőle kaptuk azokat az ajándékokat. .Benned hittem. Feltétel nélkül, csak kicsit későn jöttem rá, hiába a hit, ha akarat nincs. Neked nem volt kitartásod kibírni mellettem a felnőtté válás lépcsőit, nekem pedig felnőni és jobban bízni magamban. Féltem attól, milyen lesz az első komoly kapcsolat, hogy fogsz majd nézni rám, bánni velem? Mi változik azután? Még ma sem tudom rá a választ. Őszintén? Nem is szeretném megtudni. Hiányzik a mosolyod, az hogy a hajadba túrjak, lelkizzünk és minden vita után a Te mellkasodon aludjak el tudva én vagyok a világ legboldogabb lánya, mert Te velem vagy megvédsz s feltétel nélkül szeretsz. Mára már tudom én is elcsesztem, mert minden percben kételkedtem benned, magamban és abban hogy egy olyan srác mint te képes lenne szeretni egy velejéig gyerekes 18 éves lányt. Mindig is adni próbáltam valamit ami ennek az elfuserált világnak jó lehet, sokáig csak a jót néztem és abban hittem, te viszont pont akkor estél be a képbe amikor ezt tulajdonságomat elvesztettem. Túl sok ember hagyott el, vert át és túl sok hitette el velem szeretett. Ha úgy vesszük valamely szinten Te is ezek közé tartoztál, ámbár rajtad látszott szerettél, mégis sok volt neked a velem való viták és gyenge pontot adtam neked. Eldobtál, hogy ne bántsalak téged, én pedig maradtam egyedül összetörve. Két hónapig csak kotoráztam a kajákat, csészeszámra ittam a nyugtató teákat és minden este tele bőgtem a fürdő vizem, hogy senki ne vegye észre lassan végem. Nem akartam ezt tenni veled, magammal sem kettőnkkel. Mindig jó fej voltál szinte tökéletes, a hisztiket leszámítva.. De azt mindenki megszokja. Szerintem ott volt a legtöbb baj kettőnkkel, hogy sosem tudtuk megbeszélni a dolgokat, te felhúztad az agyam mert nem tudtad normálisan elmagyarázni a dolgokat, már ha megtetted én pedig hisztiztem, pedig ez lett volna az alap. Az elején minden klappolt, de a végére kinyírtuk egymást lelkileg. Te épülgetsz én pedig még mindig bőgök ha rád gondolok.
-  Tudod régebben nem gondoltam volna, hogy hallom tőled azt a mondatot: " Van egy szál cigid? " - mosolyogta az osztálytársam Majoros Loretta becenevén Lo, akitől a szakgimi elején nagyon ódzkodtam rossz hírneve miatt, majd miután kiismertem 10. nyarán már egész jó barátok lettünk.
-  Na halkabban már - csapok a vállára. - Még véletlenül se hallja meg senki.
- Jól van na, csak vicceltem. - mosolyodik el. - Ha átértünk a szigetre adok jó?
- Persze – mosolyodom el, majd felé fordulok. - Köszi.
 Hallgatagon sétáltunk tovább át árkon bokron, hogy elérjük a mi kis szigetnek becézett rejtekünket a folyó menti városkánk kis eldugott rejtekéhez. A tanítási időnek vége volt, a szüleimnek fogalmuk sem volt hol töltöm a délutánom, bár már-már megszokott volt, hogy én és a húgom mindig később érünk haza hála a buszoknak és a kései tanításoknak. Ősz volt a levelek hullottak az útra, mi pedig hallottuk Loval mennyire recsegnek ha egy -kettőre rálépünk. Ahogy egyre távolodtunk a várostól hallhattuk a természet valódi hangját, a még itt maradt madarak el-el dugott csicsergését, az állatok neszeit és a saját léptünk zajait, amit valljunk be a városban nem igazán hall az ember. Talán tíz percünkbe került odaérnünk a kis erdős részhez, ahol ha nem figyel az ember eltéved, de mi Loval nyáron még itt találtunk egy faházat amit kipofoztunk és itt készültünk vele erre a végzős évre. Felmásztunk a kis fokokon a fára a ház terasz részére, lábunkat pedig lelógattuk. Loretta elővette a Marlboros dobozát és megkínált egy szállal, majd ő is vett egyet. Számba vettem a cigim előkaptam a bőrkabátom aljára elrejtett gyújtómat s meggyújtottam kis nikotinnal teli barátomat. Elkezdtem szívni s ahogy egyre éreztem a tüdőmig hatoló nikotint kezdtem úgy érezni, mintha könnyebb lenne elengedni Nátánielt. Talán ha most látna megutálna, leordítana és mindezt azért mert még érdeklem, pedig jól tudom valószínűleg van már más. És hogy akkor mindezt miért teszem? Fogalmam sincs. Talán mert ma így könnyebb, talán mert ilyenkor kiönthetem Lonak a szívem s nem látják hogy szenvedem, vagy mert ez akkor jó volt így nekem. S tudod így kezdődött minden, de ezzel még nem ért véget.